1.~Újra otthon

Semmi érzelem. Semmi meglepettség. Semmi öröm. Csak egy hatalmas, fekete lyuk. Semmi több. Üresség.

Ennyit éreztem, mikor felnéztem a kicsi, de annál otthonosabb családi házra. Otthon.

Apu kivette a csomagtartóból a két kis bőröndömet, anyu pedig nyitotta az ajtót. Család.

Már léptem volna be a kapun, mikor egy hangos ajtócsapódást követően valaki egy hatalmas sikoltással a nyakamba ugrott. Én meglepetten néztem anyámra, aki egy fejcsóválással fejezte ki nemtetszését.

- Héhéhé, csajszikám, állj már le! - fakadtam ki, és hátrébb léptem az engem ölelgető szőke lány elől. 

- Cher, úgy aggódtam érted! Hetente háromszor bent voltam nálad, és annyira rossz volt látni ahogy... ahogy... na mindegy, a lényeg, hogy élsz, és Gale is annyiszor bent volt nálad! Na jó, annyiszor nem, de azért... - hadarta, és még folytatta volna, ha hirtelen nem vágok közbe, anyára nézve:

- Gale? Ki az? És... te ki a búbánatos szentlélek vagy? - néztem a lányra. Utóbbi annyira meglepődött, hogy még beszélni sem tudott (hála a jó égnek), így anyu szólalt meg:

- Sophie, kérlek, most menj haza. Majd Cher keres, ha akar. 

A lány megszeppenve bólintott, sarkon fordult, és visszafutott a szomszédos házba.

- Gyere, menjünk be! Megmutatom a szobád - mondta anyu, és elindultunk befelé. Ám a kapun belépve újra            meglepődtem: egy kutyus azonnal letámadott, nyállal elárasztva a kezem és a ruhám. Mosolyogva guggoltam le elé, és simogattam meg a német juhász fejét. Okos szemeivel vidáman nézett rám, közben megállás nélkül csaholt.

- Ő Muffin - mondta apa. - Most 4 hónapos, nyár végén vettük neked a születésnapodra.

- Én neveztem el így? - kérdeztem, még mindig simogatva.

- Természetesen - bólintott, majd végérvényesen bement a házba.

Egy hatalmas sóhajtással követtem. Kellemes hangulatú, kicsi előszobába léptem be, melyben hatalmas tükör állt néhány cipős szekrény és pár fogas társaságában. Csak egy pillantást vetettem magamra, levettem a cipőm és átmentem a nappaliba. 

- Gyere, körbevezetlek - mondta anyu mosolyogva, majd sóhajtva hozzátette: - Istenem, Cher, ha tudnád, milyen nehéz ez... Furcsa, hogy olyan, mintha nem is itt laktál volna... De mindegy, leküzdjük. Gyere, az emeleten van a szobád! - azzal kiment a nappaliból egy folyosóra, melynek végén egy lépcső volt. Anya felment rajta, majd benyitott egy tágas, világos szobába. Csodálkozva néztem körül.

- Szeretnél egyedül maradni? - kérdezte kedvesen, mire rá nézve hálásan bólintottam. Ő csak adott egy puszit a homlokomra, majd kiment a szobából.

Lerogytam az ágyamra, és a tenyerembe temettem az arcom.

Egy hete ébredtem fel a kómából, és derült ki, hogy fogalmam sincs róla, ki vagyok. Vizsgálatok sora következett, és megállapították, hogy nem károsult semmi a szervezetemben, éppen csak amnéziás vagyok... Na, kösz szépen. Azon gondolkoztam, hogy ha amnéziás vagyok, egyáltalán hogyan vagyok képes beszélni, gondolkozni és tudni dolgokat... Mert például olyanokat tudok, hogy a virágokat meg kell öntözni, vagy éppenséggel most kora tél van, mert az időjárásból ezt ki tudom következtetni... Tudom, hogy egy hét hét napból áll, vagy éppenséggel fel tudom sorolni a hónapokat... De egyetlen emlékem sincs ezekkel kapcsolatban. Semmi. A boldogan leélt 18 életévemből számomra nem maradt semmi.

Újabb nagy sóhaj kíséretében elhatároztam, ott, a szobámban ülve, hogy nem fogok szomorkodni. Új élményeket, emlékeket fogok szerezni magamnak, és boldogan fogom élni az életem. De azért a múltamról mindig is nagyon szívesen fogok történeteket hallani...

Felálltam az ágyról, hogy jobban körülnézzek a szobában. Az ajtóval szemben a fal csupa üvegből volt, és pont az utcafrontra nézett. Odamentem, hogy kikémleljek a hideg naplementébe, mikor felfedeztem az erkélyt. A ház teljes szélességében futott, és eléggé nagy volt. Mosolyogva néztem az üres virágtartókat, és a napernyő alját. Arra gondoltam, hogy elkelne egy nagy, szép függöny a hatalmas ablak-falra. Aztán hátat fordítottam ezeknek a részeknek, és a szoba többi pontját kezdtem kémlelni. Az ajtóm pontosan velem szemben volt, méghozzá kék falon, amelyet egy csomó együttes posztere díszített. Tanácstalanul néztem őket, mert egyáltalán nem emlékeztem rájuk, de jó volt tudni, hogy ezeket a zenéket szerettem. Jobb oldalt, a fal mellett volt az ágyam: egy kicsi, de puha ágy, teleragasztva matricákkal és poszterekkel.  Még volt egy hi-fi és három szekrény a szobában ezeken a tárgyakon kívül. A számat húzva néztem: ezt a szobát át kell alakítani, nincs mese. Döbbenten néztem a szekrényeket: fekete, komor mind. Milyen ízlésem volt nekem? Hihetetlen. Lassan az egyik csúf szekrényhez sétáltam, és kinyitottam. Körülbelül 40 másodpercig meredtem a tartalmára.

- Te jó ég - motyogtam. Mindenütt fekete, sötétkék és szürke.

Gyorsan be is csuktam az ajtót, látni sem akartam, mi van a többiben.

Kimentem a szobából, ám a folyosón felfedeztem még egy ajtót: egy fürdőszobát. Teljesen modern volt, ennek örültem.

Lementem a lépcsőn, és megálltam anyu előtt, aki a konyhában tett-vett.

- Na, hogy tetszik? - kérdezte bujkáló mosollyal.

- Rémes! - mondtam, mire enyhén ledöbbent. Gyorsan folytattam: - Mindenütt kék, szürke és fekete! Együttesek, csúnya ágy és nincs semmi nőiesség! Anyu, mesélj rólam! - kérleltem.

- Szeretnéd átalakítani a szobád?

- Hát... az attól függ. - Nem akartam a pénzügyekről beszélni, de hát honnan tudhattam volna, mit engedhetünk meg magunknak?

- Ha arra vagy kíváncsi, megengedhetjük-e magunknak az efféle kiadást, a válasz igen, meg. Rendben, úgyis holnap kezdődik a téli szünet, akkor mindent megcsinálunk. Kicseréljük a ruhatáradat, a mostani ízlésedre formáljuk a szobádat, és beszélgetünk, jó? Ami pedig a régi önmagadat illeti - hát, eléggé vadócka voltál. Szinte sohasem voltál itthon, imádtál bulizni és koncertekre járni, és volt egy barátod, Gale. Folyton együtt voltatok, nagyon sokszor aludt itt, és szerettétek egymást. Bár, Gale miatt tartunk itt, ahol most... Aztán ott van Sophie: a szomszédunk, kiskorotok óta imádjátok egymást. A legjobb barátnőd, nagyon aggódott érted. Szerintem illendő lenne vele beszélned. Ha van kedved, elhívhatod vásárolni is, mert nagyon jó ízlése van, és mégiscsak jobban ismeri a divatot, mint én... - nevetett fel.

- Anyu, miben befolyásol téged az a munkában, hogy holnap kezdődik a téli szünet?

- Hiszen nem is tudod... Tanár vagyok, egy gimnáziumban, itt, Londonban. Apádnak pedig vállalkozása van. De most elég a beszédből, főznöm kell, ne haragudj. Holnap mindent megbeszélünk, egytől egyig! Ja, és a fenti fürdő csakis a tiéd! Menj, fürödj le, ha akarsz.

Az ötletet elfogadva mentem fel a fürdőbe. Belenéztem a tükörbe, és gondolkoztam. Feketére festetett (ezt anyutól tudtam meg), derékig érő haj. Hatalmas, zöld szemek és telt ajkak. Körülbelül 175 centiméteres magasság. Hát igen, dióhéjban ennyi. Elhatároztam, hogy új külsőt is csináltatok magamnak: mondjuk először is egy hajfestés és egy hajvágás nem ártana. Levetkőztem, majd a szemem - mint az elmúlt héten mindig - most is megakadt a csípőmre tetovált pillangón.

Beálltam a forró víz alá, majd egy húsz perces fürdés után megálltam a szekrényem előtt valami pizsamát keresni. Végül megadóan kivettem egy fekete-fehér halálfejes darabot, és bedőltem az ágyba. Még sokáig gondolkoztam úgy mindenen, főleg a holnapon, és izgatottan vártam a vásárlást és átalakulást.

Úgy tűnik, a női tulajdonságaim nem vesztek ki belőlem az emlékeimmel együtt.