Minden sötét volt körülöttem. Még egy halvány fényfolt sem derengett. Semmi.
Tudtam, hogy élek. Nem halhattam meg, hiszen gondolkodtam. Éreztem a testemet. Csak éppenséggel semmit nem láttam. És semmimet nem bírtam megmozdítani. Erőlködtem, de még a legkisebb ujjamat sem tudtam behajlítani. A szemem pedig nem is akartam kinyitni...
Aztán - fogalmam sincs, mennyi idő múlva - fuldokolni kezdtem. Mintha egy hatalmas medencébe dobtak volna: nem kaptam levegőt, és hatalmas tömeg nehezedett a mellkasomra. Köhögni sem bírtam - de aztán hirtelen kinyílt a szemem.
Döbbenten konstatáltam, hogy vakító, fehér fény világít a fejem fölött a fehér plafonon. Elkezdtem köhögni, megmozdítottam a kezem, és behajlítottam a lábam. Visszatért belém az élet.
Miután elmúlt a rohamom, meghallottam egy fehér köpenyes nő kiáltását:
- Magához tért!
Csak homályosan láttam az arcát, mint ahogy mindent a fehér szobában.
- Hol vagyok? - kérdeztem rekedt, erőtlen hangon. - Mi történt velem? - A nő már válaszolt volna, mikor kinyílt az ajtó, és két ember csörtetett be rajta.
- Kincsem! Hogy vagy? Minden rendben? - zokogta az egyikük, és megragadta a kezem.
Hirtelen elrántottam a mellső végtagom, és megütközve néztem a barna hajú hölgyeményre, merthogy engem ne fogdosson már!
- Ki maga? - kérdeztem barátságtalan, ám még mindig karcos hangon.
Na, ezzel a kérdésemmel sikerült úgy meglepnem, hogy a sírást is abbahagyta.
- Micsoda? Nem tudod, ki vagyok?
- Bocsánat, de halvány fogalmam sincs róla!
- De Cher! Az anyád vagyok!
Pislogtam kettőt. Ha ő az anyám, a férfi biztosan az apám. És... Cher? Az én lennék? Bizonyára az arcomra lehetett írva a döbbenetem, mert a fehér ruhás nő közbelépett:
- Mrs. Wennel, Mr. Wennel, kérem, fáradjanak ki! A főorvos úr mindjárt itt lesz. Bizonyára amnézia lépett fel Cherylnél, hiszen két hónapig kómában feküdni nem kevés idő...
Tátott szájjal hallgattam. Amnézia? Két hónap kóma? Kórházban vagyok? Cheryl Wennel?
Ez lehetetlen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése